A kurzus elméleti háttere

Ebben a bejegyzésben Takács Anita: A felnőtt, mint digitális állampolgár című tanulmányát szeretném először ismertetni, illetve reflektálnék is rá bizonyos helyeken. Ez a tanulmány azokról az emberekről szól, akik felnőttként csöppentek bele a digitális technológiák világába, és arról, hogy hogyan boldogulnak ezek között az új körülmények között. Vannak, akiknek fontos az önképzés vagy a munkahely megtartása miatt, vagy egy új munkahely megszerzése miatt, de vannak olyanok is, akik kíváncsiak, mit nyújthatnak ezek a technológiák.
A tanulmány fontos eleme az életen át tartó tanulás, mint életcél, IKT-s elemek segítségével. A magyarországi stratégia szerint az életen át tartó tanulás célja felzárkózni a fejlett országokhoz, javítani az ország gazdasági helyzetén, az oktatás feltételein és a hátrányos helyzetűek foglalkoztatottságán, és fejleszteni a képzési intézmény- és eszközrendszert. Azoknak az intézményeknek, melyek biztosítják ezt a fajta tanulást, együtt kell működniük a stratégia szerint. Mindezek megtalálhatók a Memorandum az egész életen át tartó tanulásról című összeállításban.
Egy másik dokumentum, melyet a szerző említ, Nagy reformkönyv címen fut, amely az oktatásról szól. Eszerint a felnőttek egy része szakképzettség megszerzése nélkül hagyja el az iskolát, és ez felelős a későbbiekben a kudarcokért. Főként az idegen nyelvi és a digitális kulcskompetenciák fejlesztése érdekében ezért tanfolyamokat indítanak "A tudásod a jövőd" pályázati programcím alatt.
A Digitális Megújulás Cselekvési Terv, melyet az infokommunikációért felelős államtitkár adott ki még 2010-ben, szeretné felszámolni a digitális szakadékot a lemaradók és az aktív internethasználók között.Viszont ez az ötlet, hogy felszámoljuk az egyenlőtlenséget, hiábavaló, amíg a hátrányos helyzetben lévők életkörülményeik fenntartásáért küzdenek mindennap. Számukra tehát irreleváns a digitális kompetencia fejlesztése. Arra viszont nem adott választ a tanulmány, hogyan lehetne ezen a helyzeten javítani.
Ezek után a tanulmány rátér a felnőttek oktatására, amit andragógiának neveznek. A felnőttoktatás létrejöhet iskolai kereteken belül illetve kívül is, a hangsúly a tanuló önállóságán van. A felnőttképzés, ahogyan a közoktatás is, valamilyen kompetencia elsajátításában segít. A digitális műveltség kompetenciájának megszerzése egyelőre csak önálló tanulás során valósítható meg Magyarországon. De ennek az intézményesítésére számos ötletet hoz fel a szerző: lehetnének például felnőttképzésekbe beleépített kurzusok ebben a témában, de könyvtárak, művelődési központok és szakkörök segítségét is igénybe lehetne venni. Ezeket az ötleteket én is támogatom, mert úgy hiszem, ezekkel fel lehetne kelteni az érdeklődést e téma iránt.
A felnőtt tanuló tulajdonságairól is sok mindent megtudhatunk: céltudatos, van belső motivációja, de a kudarc elveszi a kezdeti lelkesedését, hiszen fél az alkalmatlanságtól, illetve attól, ha nem látja maga előtt azt a célt, amit el szeretne érni. A szerző szerint a felnőtt munka és család mellett vállalja a továbbtanulást (ami természetesen nem minden esetben van így a valóságban), és a mindennapokban használható tudást részesíti előnyben. Fontosnak tartja továbbá a folyamatos visszajelzést is a motiváció fenntartása érdekében.
Kiegészítésként megjegyezném, hogy szerintem a kudarctól való félelem, a céltalanság, a mindennapok során használható tudás megszerzése és a folyamatos visszajelzés igénye ugyanúgy megjelenik nem felnőtt diákok esetében is.
Az Európai Referenciakeret listája azokat a szükséges kompetenciákat adja meg, melyek elengedhetetlenek a munkavállalás elkezdéséhez és az információs társadalomba való beilleszkedéshez, A listában szerepel a digitális kompetencia, az idegennyelvi kommunikáció, a kulturális tudatosság is, többek között. Definíciót is kapunk a digitális kompetenciáról: ez az információs technológiák használatát jelenti IKT-s eszközök használatán keresztül a munka vagy a szabadidő eltöltése során.
A digitális társadalomban meghatározó viselkedésmintákat, kötelezettségeket Mike Ribble gyűjtötte össze, ezek alkotják a digitális állampolgárságot, többek között például a digitális technológiákhoz való hozzáférés, az interneten keresztül való vásárlás, viselkedési sztenderdek, felhasználói jogok védelme, vagy a felelősség cselekedeteinkért. Ezek jellemzik a tudatos felhasználót a digitális világban. Sajnos a felelősség, a biztonságos internethasználat és a jogvédelem kevésbé van jelen az átlag felhasználó hozzáállásában, ezért véleményem szerint ezen mintákat kellene megmagyarázni, hangsúlyozni az oktatás során.
Végül említésre kerül az elektronikus ügyintézés és szerepe mindennapjaink során, például az ügyfélkapu rendszer, a netbank, a gépjárműbiztosítás, az elektronikus számlafizetés, ami rendkívüli módon megkönnyíti mindennapjainkat és ami által, miután megtanultuk a felületek kezelését, időt spórolhatunk meg.
A szerző célja tehát az, hogy minél többen fejlesszék digitális műveltségüket, amivel én maradéktalanul egyetértek, viszont szerintem nem csak a felnőttképzés, hanem már az alapfokú oktatás során kellene megtenni az első lépéseket e cél megvalósítása felé.

Megtekintett videóm előadója Rab Árpád, címe pedig A diák dolga - kulturális forgatókönyvek. Az előadás a Digitális Pedagógus Konferencia keretein belül hangzott el, még 2015 októberében. Rab Árpád szociológus, antropológus, néprajzi kutató. Előadása a digitális eszközhasználatról és az emberekben a digitális technológia hatására lezajló változásokról szól, humorosan, érdekesen, szemléltetve a mindennapi élet példáival.
Először a kultúráról, mint eszközről esik szó: a kultúra által csökkent az erőszak az emberiség történelme során, megtriplázódott az átlagéletkor. A kulturális bevésődések átíródtak. Felgyorsultak a változások: egyre nagyobb szükségünk lett a nem közelünkben lévő emberekkel való kommunikációra, amit a telefon elégített ki. És amikor a számítógép megjelent, akkor volt egyedül az, hogy egy nagy innovációt minden korosztály megkapott. Eddig ugyanis egy-két generáció használta csak az innovációkat, de a digitális kultúra eszközeit a nyolcvanas években mindenki megkapta, és mindenki a maga válaszait keresi benne. Egyetértek az előadóval, miszerint nem igaz az a közhely, hogy a legfiatalabbak értenének a legjobban a digitális eszközök használatához, azért, mert számukra ez egy üres platform, nincsenek előzményei, és nem kapták meg a szükséges információkat ahhoz, hogyan is használják őket, csak maguktól jönnek rá.
A fiatalok lelki változásokon is átmentek: szükségük van a pozitív visszajelzésekre, és érzékenyen reagálnak arra, ha ezt nem kapják meg. A Facebook olyan tartalmakat közvetít a fiatalok felé, amiket ők szeretnek, ezért nem alakul ki bennük a vitatkozási készség, mások véleményének elfogadása, konfliktuskezelés. Ezt csak fokozza, hogy a digitális kultúra végtelen számú lehetőséget biztosít a párválasztásra, barátok kiválasztására, viszont ennek nagy hátulütője, hogy az első konfliktushelyzetnél kiszállnak a szereplők a kapcsolatból, mert azt gondolják, lehet ennél jobb kapcsolatuk is. Ez hatással van a munkahelyi viselkedésre is: ha kritikát fogalmaz meg valaki velünk szemben, nem fogjuk tudni kezelni, és inkább elkerüljük, ezekkel megoldatlan konfliktusokat generálunk ami feszültséget, stresszt okoz.
Fontos mozzanat a digitális kultúrában a kettősségek szerepe: régi ballépések másokról visszakutathatóak az interneten, viszont az emberek letilthatóak, ki lehet lépni ebből a világból, el lehet zárkózni tőle. Ezután szó esett a mikroidő kihasználásáról is: minden egyes szabad másodpercben a telefonunkhoz nyúlunk, megnézzük a napi híreket, stb. De akik a mikroidőben élnek, azoknak egy mondat elolvasása is túl hosszú és unalmas folyamat, miközben állandóan jön egy új impulzus, ami elvonja az ember figyelmét. A mikroidő, a multitasking, az állandóság-azonnaliság kettőssége folyamatosan jelen van, egymástól elválaszthatatlanok.
Az előadás második fele a digitális kultúra hatásairól, kezelési lehetőségeiről szól.  Az emberek az utóbbi években eltávolodtak a fizikai valóságtól: a telefon szállítja az új információkat hozzánk, digitálisak a fényképeink, könyveink, a pénzünk, nem kell az emberek szemébe nézni, ha rosszat akarunk közölni vele. Mindezekről lemondtunk, pedig az előadó szerint ezeket a fizikai, megfogható dolgokat alapvetően szeretjük.
Az oktatástól olyan problémák megoldását várják el, melyeket nem ő generált. Mivel már minden információhoz azonnal hozzájuthatunk az internet segítségével, a diákok már nem érzik azt, hogy tudniuk kell a tananyagot, mert hiszen bármikor ki tudják keresni. Viszont ezt nem teszik meg mégsem, ennek oka pedig a motiváció hiánya. Minden újdonságot ingyen megkaphatnak, amihez képest az iskolai tananyagok elavultnak tűnnek. Ráadásul manapság már nem rossz dolog butának lenni, mert ha az embernek van pénze, akkor felesleges tanulni, ezt tanulták meg a médiából.
Azt viszont érdemes lenne megnézni az előadó szerint, hogy aki tanul, az miért teszi. Van, aki a diploma miatt, van, aki ki akarja húzni a munkába állás idejét, és van, akit köteleznek rá a szülei. Az online tanfolyamok és változatos képzések miatt ma már nincsen egységes, szabványos tudása az embereknek, ezért a munkaadók és a munkavállalók igényei is teljesen mások lettek, a fiatalok pedig nem értik, hogy az információ nem egyenlő a tudással.
Az előadás végén meg is kapjuk a megoldást az előadótól: amit meg fognak tanulni a fiatalok, az az, hogy hogyan lehet jól kihasználni az IKT-s eszközöket úgy, hogy az hasznossá váljon a munkájuk során is, és ne csak játékként tekintsenek rájuk. Ez az, ami már az elkövetkezendő tizenöt évben létre fog jönni, mivel megtanuljuk kezelni ezeket a digitális innovációkat.
Én szinte mindenben egyetértettem az előadóval, egyvalamit viszont nagyon hiányoltam, mégpedig azt, hogy a digitális technológia lelki hatásaira és a létrejött problémák megoldási javaslataira nem tért ki. Továbbá az sem volt túl részletes, ahogyan az oktatás presztízsét próbálta megvédeni, mert csak pár mondat erejéig tért ki rá, és az sem volt világos teljesen, hogyan is fognak a fiatalok visszatérni a "szabványokhoz", azaz olyan tudásokhoz, melyeket bizonyos oktatási intézményekben lehet megszerezni, mert bizonyos típusú emberek kerülnek ki onnan. Ilyen emberekre lenne ugyanis szükség az előadó szerint a munkaerőpiacon, nem pedig egyéni karriereket kezdőkre, akiknek túl változatos és szerteágazó a tudásuk. Én viszont nem értem teljesen, hogy ez miért is olyan nagy probléma. Szerintem (az előadó gondolatmenetéből kiindulva), ha a munkaadók tényleg annyira ragaszkodnak a szabványokhoz, az azt jelenti, hogy ők maguk nem kezdtek egyéni karrierekbe, vagyis nem fiatalok. Ez pedig lehet hogy most zűrzavart okoz, de húsz év múlva azokból a fiatalokból, akik most egyéni karrierekkel rendelkeznek, munkaadó lesz, ezért teret nyernek az újféle rendszerekben tanult emberek is. Legalábbis akkor, ha, mint ahogy az előadó ismertette, két csoport van: a szabványokban gondolkodó munkaadó és az egyéni karrierekkel rendelkező munkavállaló. Ez viszont szerintem nem ennyire fekete-fehér.